„MEGGÖRBÍTVÉN GERINCEMET ”
Cziffra György és a bár zongorázás.
Cziffra György művészi pályafutásából és életéből közel másfél évtizedet rabolt el a huszadik századi történelem. Részint úgy, hogy a katonává, majd rabbá tett muzsikust elszakította hangszerétől, részint úgy, hogy valósággal odaláncolta legkülönfélébb budapesti bárok, lokálok és egyéb mulatóhelyek zongoráihoz.Ami a pesti éjszaka bohém vándorainak a negyvenes–ötvenes években felbecsülhetetlen ajándék volt, azt Cziffra – érthető módon és teljes joggal –méltatlan belső száműzetésként élte át. A megalázottság visszaemlékezéseiből is jól kiolvasható: Ágyúk és virágok című memoárja csak néhány szélsőséges(erősen túlírt és túlszínezett) példával mesél életének e korszakáról. Bár a művész feledte volna vendéglátós működésének hosszúra nyúlt intermezzóját,az utókor számára annál érdekesebb lehet a Cziffra-legendakörnek ez a fejezete. A páratlan zongorista „alászállása” a bárok és mulatók fél- és alvilágába a budapesti szórakoztatóipar (vissza) fejlődéstörténetének három,egymástól markánsan eltérő szakaszát mutatja be. 33 Cziffra György első bármuzsikusi korszaka csodagyermekségének végpontjáról indult, amikor a pesti éjszaka még világraszóló, mondén mulatságot kínált minden idelátogató számára, legyen az a walesi herceg vagy a kapurtalai maharadzsa. E két előkelő úriember említése korántsem véletlen, hiszen a harmincas években mindketten megfordultak a Rozsnyai házaspár fényes Arizona mulatójában, a Nagymező utca 20. szám alatt. Az 1932-től egészen 1944 tragikus decemberéig üzemelő mulatóban a levegőbe emelkedő táncosnők, a színpadra belépdelő elefánt, s nem mellesleg az ifjú artista, bizonyos Alfonzó mellett a zongorabillentyűket bűvölő Cziffrának is jutott szerep. Ha hihetünk az Arizona története körül dúsan burjánzó legendáriumnak, a 19 esztendős Cziffra György épp itt ismerte meg élete párját, az egyiptomi származású egzotikus táncosnőt, Soleikát. A villámsebesen kifejlődő románc hamar Rozsnyainé, azaz Miss Arizona tudomására jutott, s ő azonmód szélnek eresztette a két szerelmes fiatalt. Bizonyosan nem az Arizona mulató volt az egyetlen éjszakai zenés hely, ahol Cziffra még 1942-es bevonulása előtt föllépett, azonban pályafutásának erről az első vendéglátóipari kitérőjéről maga a művész utóbb nemigen árult el részleteket. Mindössze csak ennyit: „Egy nap elhatároztam, hogy pénzt fogok keresni. […] Éjszakai zenészekkel ismerkedtem össze. Úgy látszik, szimpatikusnak találtak, mert tanácsaikkal segítették belépésemet a tánczene birodalmába. Természetesen éjjel, munkájuk befejezése után történt mindez, egy-egy bárpult előtt, pohárral a kezünkben. Később meghívtak oda, ahol játszottak, hadd gyarapodjanak tapasztalataim, mondták. Kis idő elmúltával így hát átvedlettem tánczenésszé, s hosszú időn keresztül ez volt a hivatásom. ”E hivatáshoz tért vissza Cziffra, amikor a háborút és a szovjet hadifogságot követően, 1946 szeptemberében visszajutott Budapestre. A koalíciós évek felszabadultan nyüzsgő és mégis fojtott légkörében új életre kélt a mulatós báros pesti éjszakai világ – de ekkorra már menthetetlenül elveszítette az egykor oly büszkén birtokolt mondén jelleget. Amíg a harmincas évek mulatói és egyéb zenés helyei együtt gazdagon árnyalt és rétegzett világ városi szórakoztatóipart alkottak, a negyvenes évek második felében, a világháborúgyilkos pusztításain túl és az új önkényuralmon innen, mindez már csak a hajdani nagy élet utánérzése volt. Ám a szórakozásvágy és a zenedüh annál jobban tombolt ezekben az években, s ennek máig könnyen felidézhető bizonysága lehet Darvas Szilárd Slágermagyarázat-sorozata éppúgy, mint G. Dénes György vagy Halász Rudolf slágerírói életművének java, de Vámosi János ekkor induló és rögvest felfutó énekesi pályafutása is. Ha hihetünk Cziffra György visszaemlékezéseinek (csak módjával tegyük!), 1946 őszén az első zongoristaszerződését valamiféle tapizós, orgiasztikus, az egyneműek szerelmét pártoló lokálban kapta, majd hamar átváltott egy kocsmába, melynek tulajdonosát nem sokkal később többszörös gyilkosként tartóztatták le. E túlszínezett és helyenként valósággal rémregénybe illő epizódoknál jóval fontosabb (és egyúttal hitelesebb) mindaz, amit Cziffra egykori bárzenészi hírnevéről lejegyzett: „Budapest minden éjszakai lokáljába eljutotta híre rögtönzéseim zavart keltő bőségének, mely a fandangótól a csárdásig, a jazztől a paso dobléig terjedt. […] Ennek köszönhettem, hogy az éjszakai Budapest zenés eszpresszóinak sztárja lettem, most már lényegesen nagyobb éjszakai honoráriummal. […] Megosztottam éjszakáimat a Belváros különféle eszpresszói között, úgyhogy két-két órát töltöttem mindegyikben. A vendégek túlnyomó része fiatal értelmiségi vagy éppen diplomázó zongorista volt. ”A fenti idézet Cziffra fokozódó népszerűségéről ad hű beszámolót, és az új típusú „vendéglátóipari egység” elterjedését is jelzi. Az eszpresszó a kávéházak helyébe lépő, de ugyancsak kávé-központú vendégváró helyiség, amely rendszerint kisebb alapterületen (s immár fokozódó politikai ellenőrzés alatt), de továbbra is a társas érintkezés és a zenefogyasztás nyilvános tereként szolgált.A koalíciós korszak átmeneti éveinek időközben vége lett, ám Cziffra második bár zongorászati kitérője egészen 1950-ig tartott, amikor disszidálási kísérlete miatt börtönbe került. Az immár egypárti államhatalom meghagyta a zenés szórakozóhelyek egy részét a látszat és a könnyebb ellenőrizhetőségkedvéért, meg mert olykor a hatalom ilyen-olyan szintű gyakorlói is szívesen ellátogattak e helyek valamelyikére. Például nagyszerű, jó vagy hangulatos zongorajátékot hallgatni: hiszen korántsem kizárólag Cziffra bámulatos virtuozitása jellemezte az egykorú pesti bárzongorázást. A Kulacsban (Osváth utca), majd a Kispipában (Akácfa utca) például a 156 centiméteres óriás, Seress 34 Rezső bűvölte meg közönségét – érdemi zongoratudás és énekhang nélkül. „Nem muzsikus, csak zseni” – mondta róla az ezekben az években a pesti operában működő Otto Klemperer, s akárcsak Seressnek, úgy a Szent István körúti Luxor manuálisan jóval képzettebb pianistájának, bizonyos Tantos úrnak is volt népes rajongótábora, melybe az irodalmár törzsvendégek is beletartoztak.A fogva tartása idején leromlott állapotú és elroncsolt kezű Cziffra György 1953-ban újra ebben az – időközben tovább züllő, illetve fellazulásnak induló– közegben talált megélhetést maga és családja számára. „Meggörbítvén gerincemet, visszasüllyedtem az éjszaka világába, egyetlen életlehetőségembe,és megint elkezdtem bolyongásomat lokálból bárba és bárból lokálba. […]Mint egy jól idomított vadállat, újra fölvettem régi életem igáját, és megint ott jártak ujjaim az éttermek, kocsmák és borozók zongoráin.” – írta keserves visszatéréséről, mely azonban újra hamar híressé és keresetté tette virtuozitását és csodálatos improvizációs készségét. Ebből az időszakból való a Vásáry Tamás által megörökített, oly jellemző párbeszédrészlet:„– Kik négykezeseznek a hátsó teremben? – Ja, kérem, csak a Cziffra.”Ekkor kapott fontos szerepet Cziffra életében a Zeneakadémia zongora professzora, Ferenczy György, aki már évekkel korábban felfedezte a hatalmas tehetséget: „1950-ben egy este betévedtem a Kedves presszóba, és egyszerre különleges zongoraszó ütötte meg a fülemet. Ki lehet ez, aki részben szórakoztató zenét játszott, részben szabadon improvizált ilyen nagyszerűen? ”Cziffra visszaemlékezései szerint Ferenczy az 1953-as szabadulást követően lépett kapcsolatba a hányatott sorsú muzsikussal, újra egy bárban: „Egy estekét férfi tért be egy pohár italra abba az eléggé rangos bárba, ahol éppen szerződésben voltam. […] Az egyik a Liszt Ferenc Zeneakadémia zongoratanára,Ferenczy György volt, a másik pedig, a barátja, a Népművelési Minisztérium egyik főembere.– Már jó ideje, hogy barátom és én nyomon követjük magát – mondta a professzor – éjszakáról éjszakára, mert a körülményei és főleg a játéka rejtélyes előttünk. ”Ezzel a találkozással Cziffra György bárzongorista pályafutása véget ért, helyet adva a magyar, majd a nemzetközi közönség által ünnepelt nagy koncertzongorista diadalmenetének. Cziffra hihetetlen tempóban dolgozta le elvesztegetett éveit. Valamit azért mégiscsak köszönhetünk ezeknek az éveknek: egy muzsikuslegendát, amely messze túlterjedt a komolyzenehatárain, s nyomai máig fellelhetőek Budapest legkülönbözőbb pontjain, a hajdani Savoy hűlt helyétől a Mai Manó házig.
