Cziffra György szellemiségéhez hozzátartozik a határok feszegetése. Erről a szabadságról szól az improvizáció művészete, amikor az előadó belső érzelmei hangokká formálódnak, a szívtől, az agytól eljut az ujjakig, az ujjaktól a kalapácsokig, megpendítve a húrokat. A rögtönzésben a játékos önmagából fakadóan válik különlegessé, egyedivé, soha nem másolhatóvá: hiszen azonos azzal, amit játszik. Liszt, Chopin, Cziffra és a romantikus zongoraművészek tudták ezt, és meghagyták az előadók szabadságát.

Több mint egy évszázada vívja csatáit a két irányzat: az egyik oldalon az improvizáció és a szabad gondolkodás képviselői, a másikon azok, akik a művek egyetlen helyes, kanonikus megszólalásában hisznek. Liszt idejében még követelmény volt a rögtönzés, ma a klasszikus zenészek töredéke bír ezzel a képességgel. Az improvizáció a jazzben él tovább olyan ikonikus képviselőkkel, mint Oscar Peterson, Keith Jarrett és Herbie Hancock.

Ha a muzsikus úgy játszik kottából, mint az ügyetlen színész, aki papírról olvas verset, kis epigonná válhat, a közönség viszont mindennél jobban igényli, hogy a művész megmutassa magát. Hogy abban a pillanatban, amikor felcsendül a zene, az előadó hirtelen alkotótársává váljon a zeneszerzőnek, együtt áramoljon a művel, és jelen legyen az aktuális pillanatban.

A közös improvizációban megszűnnek a kiosztott szerepek, csak a zene marad. Ahogy Balázs János fogalmaz: „Amikor muzsikusok improvizálnak együtt, akkor a zenét szolgálják: azt a pillanatot keresik, amikor a harmónia megszületik. Ezek a találkozások a legszebb momentumok, mert nem a párhuzamokban rejlik a valódi közösségi élmény. Ebben az »örömzenélésben« senki nem kísér senkit, ez a zene színtiszta szolgálata; a zene mámora és szabadsága, ilyenkor egymásért játszunk.”