A centenáriumi ünneplés többnyire a zeneszerzők, az alkotóművészek kiváltsága. 2021-ben Cziffra György személyében azonban egy olyan előadóművészt ünneplünk, aki múltban gyökerező és soha el nem évülő stílusa révén ma is inspirációt jelenthet minden zenehallgatónak és muzsikusnak.

Cziffra egyéni hangszertechnikája, improvizált kadenciái, kimeríthetetlen invenciója révén alkotótársává vált a zeneszerzőnek. Ha Liszt felvételét halljuk, könnyedén felismerjük, hogy ő játszik, éppúgy, ahogy Lisztet a maga korában felismerték. Művészete úgy volt a jelen művészete, hogy a romantikus hagyományok éltették. Az emlékévben tucatnyi művész lép színpadra az ünnepelt tiszteletére – zenészek és nem zenészek –, akiket nem túlzás korunk legendáinak neveznünk: Martha Argerich, Mischa Maisky, Boris Berezovsky, Marc-André Hamelin, Denis Matsuev, Mikko Franck, Fazil Say, Takács-Nagy Gábor, Eötvös Péter és a nemzetközi színtér egyéb jeles egyéniségei.

S hogy mi köti őket Cziffrához és egymáshoz? Leginkább az, hogy egy olyan előadói gyakorlat örökösei, amely bár mélyen tiszteli a szerzői akaratot, de nem kívánja a műveket zenei szobrokká merevíteni. Sokkal inkább – tudván, hogy „tökéletes” interpretáció nem létezik – teret engednek az előadó egyéniségének, a pillanat varázsának.